Egy rosszul használt üzleti gesztus – a néven szólítás

Egy rosszul használt üzleti gesztus - a néven szólítás

Annak érdekében, hogy beszélgetőtársunk szimpátiáját elnyerjük, öntudatlanul is számos verbális és nonverbális eszközhöz nyúlunk.
A szociálpszichológia és más tudományágak képviselői rengeteget beazonosítottak közülük, melyeket ma már tárgyalástechnikai, kommunikációs, illetve értékesítési tréningeken is oktatnak.

A probléma abban van, míg egy-egy ösztönös gesztus csakugyan varázserővel bír, addig a betanult és nagyon gyakran tetten ért manipulációs célú alkalmazás, könnyen elfordíthatja tőlünk mások jóindulatát.

Az egyik ilyen gyakran és mégis ügyetlenül alkalmazott gesztus: a néven szólítás.

Az üzleti életben mindenki tudja, a néven szólításnak óriási ereje van.

Az erő abban rejlik, hogy valamennyiünk számára az egyik legkedvesebb hangsor a nevünk, és úgy érezzük, ha valaki megjegyzi a nevünket – és később azon is szólít – ezzel a szimpátiáját is kifejezi. S ha valakiről azt feltételezzük, hogy szimpatizál velünk, akaratlanul mi is szimpátiát kezdünk táplálni iránta.

Tárgyalási tapasztalatokkal a hátunk mögött azt is mindannyian tudjuk, egy beszélgetést, egy-egy kérdést, állítást sokkal személyesebbé tesz, ha a partnerünket megszólítva – nevét a mondanivalónkba szőve – fogalmazunk.

Mégis mi okozza a széles körben terjedő helytelen gyakorlatot?

Az angolszász nyelvterületről átvett technika automatikus alkalmazása és annak a ténynek a figyelmen kívül hagyása, hogy a magyar nyelv rendkívül változatos megoldásokat enged a megszólításra. (Ráadásul a különböző megszólítási módok más-más viszonyról árulkodnak, és más-más benyomást is keltenek.)

Barbara és Allan Pease például A testbeszéd enciklopédiája című könyvükben azt javasolják, hogy az ismeretség első 15 másodpercében mondjuk ki kétszer a másik fél nevét. Maga a javaslat egyáltalán nem ördögtől való, csak forráskritikával kell viszonyulni hozzá:

• Ez a gondolat angol nyelvterületen – az Egyesült Államokban – született, ahol a névmáshasználat sokkal gyakoribb a nyelv szerkezete okán, és így a rengeteg „you”-t, érthetően, elegánsabb olykor a partner nevére cserélni.
• A „15 másodperces szabály” nem azt jelenti, hogy ha nem éltünk ezzel a gesztussal 15 másodpercen belül, kiestünk a játékból. Mindössze annyit tesz, hogyha módunk van rá (mert a helyzet és a szövegkörnyezet erre lehetőséget ad), akkor mielőbb érdemes élni vele. Ám ennek a gesztusnak nemcsak a partner „elbűvölése” a célja, hanem az is, hogy a saját memóriánkba bevésődjön a partnerünk neve.
• Ráadásul a Pease házaspár nem azt mondja, hogy a keresztnevén szólítsunk meg másokat. Hogyan is tennék, hiszen a keresztnéven szólítás az angolszász nyelvterületen a tegeződést jelenti – amihez felhatalmazás kell.

Hogyan alkalmazzuk hát okosan a néven szólítás eszközét itthon, akár 15 másodpercen belül?

Három egyszerű szabályt kell szem előtt tartanunk:

• A megszólítás szempontjából elsődleges a kapcsolatunk természete, azaz milyen minőségben beszélgetünk (üzleti, szakmai, magánélet) a partnerünkkel. Ennek alapján dönthetünk, hogy a pozíciója alapján, a vezetéknevén (férfiak esetében) vagy a keresztnevén szólítjuk-e meg a másikat.
• Vagyis tágabb értelemben „néven szólítás” az is, ha az adott helyzetbeli pozíciója alapján „professzor asszonynak” vagy „ügyvezető úrnak” nevezzük partnerünket, amikor – a bemutatkozást követően – egy beszélgetés elején megkérdezzük, hogy megkínálhatjuk-e egy kávéval. A „varázserő”, amely a tiszteletet sugalló megszólításunkban van, így is működésbe lép.

• A megszólítást meghatározza az egymáshoz való viszonyunk is: a „rangsor”, illetve az ismeretség és a bizalmasság szintje. A megszólítás bizalmasabb módját (a pozíción való szólítás helyett például a keresztnéven történő szólítást) a kitüntetett személy jogosult kezdeményezni, és ő is csak akkor, ha a kapcsolat bizalmassági szintje ezt indokolja. Egyébként tolakodónak hat.
• A partnerünket olyan néven szólíthatjuk csak, ahogyan bemutatkozott. A becéző formák önkényes használata tolakodónak vagy figyelmetlennek mutat, ami nem jó üzenet.

Sajnos, ki kell mondanunk azt is: a társasági képességekben való jártasság hiányát is mutathatja, illetve a magyar nyelvben való járatlanságra is utalhat, ha valaki téveszt a fenti kérdésekben, vagy feleslegesen, illetve a szükségesnél és indokoltnál többször tűzdeli a mondanivalójába a személyességre utaló névmásokat (ön, önök), illetve a megszólítást.

Vitathatatlan, a néven szólításnak varázsereje van, csak éppen úgy, mint a mesékben, ha rosszul mondják a varázsigét, baj lehet belőle.

S végül…

Igazán nagy hatást nem azzal érhetünk el, ha a bemutatkozás után közvetlenül ismételjük meg partnerünk nevét, hanem ha a mondandónkba szőve, amikor a személyes megszólításnak csakugyan jelentősége van, emlékszünk a másik nevére. Így üzenjük hitelesen: fontos számunkra partnerünk személye, odafigyelünk rá.